Impresszionizmus, művészeti irány neve, amely azt tűzi maga elé feladatul, hogy a valóságot ne aprólékosan ábrázolja annak minden kis részletével, hanem hogy csak nagyjából, vázlatosan néhány vonallal és néhány színfolttal adja vissza azt, amit a művész lát. Megelégszik tehát azzal, hogy csak a festő benyomását, impresszióját tükrözteti vissa a képen. Erre utal a festői irányzat elnevezése is, amely akkor keletkezett, amikor Párizsban, 1864-ben Claude Monet kiállított egy tájképet és annak az "Impression" címet adta. Másnap a Charivari nevű vicclap kritikusa gúnyos cikket írt az újító szellemű festőcsoportról és törekvésüket Monet képének címe után impresszionizmusnak nevezte el, a festőket pedig, akik az új törekvést képviselték, impresszionistáknak. Ettől kezdve rajtuk maradt a gúnyév, amelyet azonban szívesen vállaltak és ettől kezdve ők maguk is így nevezték festői irányzatukat. Az impresszionizmus szót kezdetben csak a festészettel kapcsolatban használták, azonban később általánosabbá kezdett válni a fogalom és beszéltek impresszionista szobrászatról, zenéről és irodalomról is. A művészettörténet kutatásai pedig lassankint kiderítették, hogy ez az új festői felfogás nem is olyan új, mint aminek első szempillantásra látszott, és hogy a festészet története már nagyon régóta elárul olyan tüneteket, amelyek lényegükben ugyanazok, mint a modern impresszionizmus, amely a XIX. század második felében keletkezett és néhány évtizedre teljesen meghódította a festészetet. Az impresszionizmus története a festészet őskorában az ősember művészetében kezdődik, a magdalenien korból fennmaradt barlangi falfestményekben, amelyek az őskor állatait ábrázolták eleven mozdulatokkal, vázlatos, leegyszerűsített festői modorban és fény-árnyékhatásokkal. Ez a felbukkanó impresszionizmus azonban igen sokáig nem nyer folytatást, mind a bronzkorszak néptörzseinek művészetében, mint pedig a nagy ókori kultúrnépek, egyiptomiak, babilóniaiak és asszírok művészetében teljességgel hiányoznak az impresszionizmus nyomai. Kivétel talán az egyiptomi művészet történetében az a 25 esztendő, i.e. 1375-1350-ig, amikor a reformátor fáraó Ekhnaton és veje, Tut-enkh-Amon uralkodtak, és amikor az úgynevezett el-amarnai művészet keletkezett, amely kétségtelenül igen sok impresszionista jellemvonást árul el. Ez a rövid ideig tartó egyiptomi impresszionizmus azonban tulajdonképpen nem magában az egyiptomi művészetben keletkezett, hanem egy idegen nép művészetének befolyására. Ebben az időben ugyanis az egyiptomiak állandó politikai és kereskedelmi összeköttetésben állottak Kréta szigetének lakosaival, akiknek kultúrája ekkor, az időszámítás előtti évezred közepén virágzásának tetőpontján állott. Festészetük pedig igen közel állott ahhoz, amit ma impresszionizmusnak nevezünk. A krétai és a hozzátartozó mykénei művészet jelenti tehát a barlangi festmények után az impresszionista festészet második felbukkanását. A harmadik korszaka ennek az érdekes festői törekvésnek, amely mindig akkor lép fel, amikor a festészet elszakad a vallástól és a mélyebb eszmék kifejezésétől, hogy gyönyörködtetésre és a valóság minél szebb visszaadására törekedjék, jó ezredévvel később következett be az antik művészetnek abban a hanyatlási korszakában, amelyet hellenizmusnak nevezünk, Ez a görög impresszionizmus megnyilvánult a szobrászatban is, de még sokkal nagyobb mértékben a festészetben. Tanúskodnak erről a kései antik festészet legszebb emlékei, különösen a Dioskurides-mozaik, a virágot tépő Flóra faliképe és a Vettiusok, házának falfestményei Pompejiben.

Az antik festészet impresszionizmusa átszivárgott az ókeresztények katakomba-festészetébe is, azonban abból rövid fejlődés után eltűnt, mert a vallásos művészet komoly szelleme ellentmond az impresszionizmusnak, amely mindig a könnyed, felszínes és anyagias életfelfogással, az élet külső szépségeinek hajszolásával jár együtt.

Az impresszionizmus ettől kezdve majdnem másfélezer esztendeig ismeretlen marad az európai művészetben, mert sem a román, sem a gótikus festészetben nyomát nem találjuk. Annál erőteljesebb virágzásnak indul a középkor századai alatt ez a festői törekvés Kínában és Japánban, azonban teljes kifejlődését ott is csak a XIX. szászadban éri el. Legismertebb képviselői Hokusai és Hirosige, mind a ketten japánok.

Az európai festészetben, a reneszánsz korában találkozunk ismét az impresszionizmusnak szórványosan fölbukkanó nyomaival. Leonardo da Vinci vázlatkönyve és Tizian öregkori festészete jelzik ennek a festői iránynak újból való megjelenését. Különösen erőre kap az északi országok reneszánsz művészetében, amelyek egyúttal a valóságábrázoló realista festészetnek is újból való megerősödését jelentik. Rembrandtnak rajzaiban, Frans Halsnak és néhány hollandi kismesternek, különösen Vermeer van Delftnek, Pieter de Hoochnak, Gerard Terborchnak képeiben az impresszionizmusnak tagadhatatlan megnyilvánulásaival találkozunk. A további fejlődést ebben a lappangó festői törekvésben a francia rokokó-festészet jelenti, főként Antoine Watteau művészete. Talán még nagyobb mértékben a spanyol festők. Greco, Velasquez és Goya, akik mindhárman az impresszionizmus·előfutárjainak tekinthetők. A XIX. századbeli francia impresszionisták fellépését előkészítette és megelőzte az angol Constable és Turner, a holland Jongkind és az a francia festőcsoport, akiket barbizoniaknak neveznek, és akiknek vezéralakjai Corot és Millet voltak. A tulajdonképpeni impresszionisták fellépése Párizsban történt a XIX. század hatvanas éveiben. Úgy fogadták őket, mint vakmerő újítókat, a művészet törvényeit felforgató forradalmárokat és csak hosszas küzdelemmel tudták kivívni törekvésüknek elismertetését. Az impresszionisták vezéralakjai voltak: Édouard Manet, Claude Monet, Auguste Renoir, Camille Pissarro, a később hozzájuk csatlakozók közül pedig Paul Cézanne, Edgar Degas és az amerikai McNeil Whistler. Az impresszionizmus azonban nem maradt elszigetelt francia festőcsoport, mert az új festési mód rohamos gyorsasággal hódította meg az egész európai festészetet. Az európai impresszionista festészetnek jelentékenyebb képviselőit hosszas volna elsorolni. Meg kell elégednünk tehát azzal, hogy rámutassunk ennek a művészi iránynak magyarországi történetére. A modern magyar festészetnek nagy úttörője, Szinyei Merse Pál már a hetvenes évek elején olyan képeket festett, amelyeknek modora közel áll az impresszionista stílushoz. Ő volt ugyanis a szabad ég alatti festésnek, a plein-air festészetnek egyik előharcosa. Művészete a további fejlődés során nem vált teljesen impresszionistává, azonban ilyen irányban is szép eredményeket adott, különösen olajvázlataiban. Szinyein kívül az őt követő festőgeneráció művészetében fejlődik ki határozottan az impresszionista törekvés. Elég későn, mert csak a 90-es évek közepén alakul meg a nagybányai festők csoportja, akiknek művészete a naturalizmus és impresszionizmus szolgálatában áll. Nagyobbrészt a nagybányai művészekből verődik össze később egy új művészi egyesülés, a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köre ("Miénk''). Azonban mindezek között a festők között alig találunk olyat, akinek művészete tipikusan impresszionista festészet lenne. Legtöbbje naturalista felfogású, kisebb, vagy nagyobb mértékű impresszionista ábrázolási hajlammal. Ez érvényes közülük a legkiválóbbra, Ferenczy Károlyra is.

Az impresszionizmus jellegzetes alaptulajdonságai éppen úgy határolódnak el legélesebben, hogyha ezt a festői módot a naturalizmussal hasonlítjuk össze. A naturalista művész festményében a valóságot igyekszik visszaadni a lehető leghűségesebben és legaprólékosabban. Ha például lefesti egy embernek a fejét, akkor igyekszik minden arcvonást élesen és pontosan megörökíteni, a szemgolyóban megrajzolni minden karikának külön árnyalatát, úgyszintén külön-külön pontosan lerajzolni a szempillának vagy a szakállnak minden egyes szőrszálát. Az impresszionista az arcot néhány hirtelenében odacsapott festékfolttal ábrázolja, éppen úgy a szempillát vagy a szakállt is, a szemet pedig egy-két pettyel. Ha a naturalista virágos rétet akar lefesteni, akkor minden szál virágot, minden fűszálat külön, pontosan lefest. Az impresszionista itt. is megelégszik azzal, hogy mindezek helyett néhány hevenyészve odacsapott színpettyet és sávot vigyen a vászonra. A naturalista festő gondossága és pontossága helyett az impresszionista csak a látszatot, méghozzá a pillanatnyi látszatot akarja visszaadni: azt az impressziót, azt a benyomást, amit összehunyorított szeme már az első pillanatban felfog a valóságból. Ebből következik, hogy az impresszionista festészet technikája foltszerű és vázlatszerű. Az impresszionista festményt megérteni és élvezni csak úgy lehet, ha a szemlélő ugyanolyan álláspontra helyezkedik a valósággal szemben, mint a festő Az impresszionista festménynél, a képtől hátralépve, meg kell találnunk azt a távolságot, amelyben a festékfoltok összemosódnak és egy szempillantásra kialakul bennünk is az u.n. impresszió, amelyet a festő visszaadni igyekezett.

Az impresszionisták bebizonyították hogy a tárgyak színe, sokszor alakja is pillanatról-pillanatra változik a megvilágítás és a levegő páratartalma szerint. Nincs tehát állandó külseje a valóságnak, hanem csak pillanatnyi látszata és szerintük a festőnek arra kell törekednie, hogy ezt a látszatot adja vissza. Claude Monet, hogy ennek igazságát még jobban szemléltesse, kiválasztott egy témát, pl. réten álló szénaboglyákat, vagy tópart részletét vízililiomokkal és azt tizenöt-húsz különböző képen megfestette különböző korszakokban, a nap különböző óráiban, napsütésben, borult ég alatt, hóban vagy esőben. Mindegyik kép más kép lett, és nem lehetne megmondani, hogy a sok kép között melyik az igazi valóság.

Az impresszionizmus első fellépésétől kezdve néhány évtizeden keresztül folytonos fejlődést mutatott. A 80-as évek közepén születik meg ennek a modern festői iránynak új formája, amelyet a művészettörténelem neoimpresszionizmus néven ismer. Az impresszionizmus új formáját pointillizmusnak is szokták nevezni, mert hívei most már következetesen keresztülviszik az impresszionizmusnak azt az elvét, hogy a valóság nagy színfoltjait minél kisebb foltokra, pettyekre bontják szét. A neoimpresszionizmus festői és élharcosai is majdnem kivétel nélkül valamennyien franciák. Vezéreik Georges Seurat és Paul Signac. Ez utóbbi különösen tengeröblöket és kikötőket ábrázoló képeiben vitte keresztül következetesen az új festői eljárást. A fényben fürdő ezer kis hullámocskára széttört tengerfelület és a fénytől ragyogó párás levegő nagyon jól lehetővé tették, hogy mindezt ragyogó kis festékpettyekkel ábrázolhassa. A pointillizmus festői technikájának alapelve az volt, hogy elkerülték az árnyékolást, a sötét alapozást és fehér alapra festették a színpettyeket keveretlen tiszta színekből.